Szent Peregrin nyomában

Vannak történetek, amelyek elsőre távoli legendának tűnnek, mégis egészen emberi érzésekről szólnak: dühről, megbánásról és arról, hogyan képes egyetlen pillanat teljesen új irányba fordítani valakinek az életét.

A XIII. századi Forli utcáin sétálva könnyű elképzelni az ifjú Pellegrino Laziosit, a gazdag és forrófejű nemesifjút, aki a pápapártiak és császárpártiak véres vitáinak sűrűjében nőtt fel. Amikor a pápa egyházi tilalom alá vette a lázongó várost, és békekövetként odaérkezett a szervita Benizi Szent Fülöp, Pellegrino habozás nélkül rátámadt, és arcul ütötte az idős szerzetest.

A fordulat azonban nem a városfalakon, hanem Pellegrino lelkében zajlott le. Fülöp nem ütött vissza, és nem átkozódott – szelíden odatartotta a másik orcáját is, majd imádkozni kezdett támadójáért. Ez a csendes, mégis megrendítő válasz teljesen lefegyverezte a fiatal lázadót. Pellegrino hátat fordított addigi kényelmes életének, szervita szerzetes lett, és elképesztően szigorú vezeklésbe kezdett: fogadalma szerint soha többé nem ült le – még aludni is a falnak dőlve tért nyugovóra.

Az effajta önsanyargatás azonban következményekkel járhat. Idősebb korára Pellegrino, aki ekkor már a latin Peregrin nevet viselte, megbetegedett. Lábán nem gyógyuló rosszindulatú daganat alakult ki, a tehetetlen orvosok pedig csakhamar már csak az amputációban láttak esélyt. Peregrin a műtét előtti éjszakán a kolostor kápolnájába vánszorgott imádkozni, ahol elnyomta az álom. Álmában Krisztus megérintette a beteg lábát, reggelre pedig a daganat nyomtalanul eltűnt – ezt az esetet még az orvostörténet is számon tartja az egyik legelső spontán gyógyulásként.

Peregrin 1345. május 1-jén hunyt el, szülővárosában pedig ezen a napon a mai napig hagyományosan citrom fogyasztásával emlékeznek meg rá, hiszen a szent kedvenc gyümölcsének a helyiek különleges, gyógyító erőt tulajdonítanak.